2014. március 16., vasárnap

Akkor szakítsunk

Leiner Laura legújabb regényével tett egy lépést a szépirodalom felé. Na, nem azért olvastam eddig sem a könyveit, mert szépirodalmat akartam volna olvasni, direkt csak a szórakozásért veszem a kezembe a műveit. Ennek ellenére megállapítom, hogy az Akkor szakítsunk az eddigi Leiner-regények fölé emelkedett, igaz, maradt a szórakoztató irodalom kategóriában.
A könyv rövidebb és érdekesebb, mint amit eddig megszokhattunk. Komplex történet barátságról, szerelemről, megismerkedésekről, megcsalásokról, összejövésekről és szakításokról, emberek közti bizalomról. Ügyesen szervezi a történetet a szilveszter éjszaka motívuma köré. Hitelesen mutatja be a szakítás utáni lelkiállapotot és az összetartozást. És van egy újra és újra felbukkanó komikus motívum a műben.
Amikor elkezdtem olvasni, rögtön az elején elkapott az a jó kis hangulat, ami a SzJG-ben megvan, viszont a 140. oldal környékén felmerült bennem, hogy nem folytatom, mert addigra nagyon idegesítő lett. Túlélve a mélypontot egyre izgalmasabb lett a történet, mert elkezdett mélyebb problémákat felvetni. 
A stílusról annyit, hogy még mindig túl sokszor túrnak a hajukba a szereplők, de láthatóan csökkent az ehhez hasonló klisék száma a műben (erről bővebben itt: Bábel). 
Ami nem tetszett, és mindenképp megemlíteném, az az előítéletesség a szőkékkel szemben. Az egy dolog, hogy az "eredeti szőke" mint szófordulat azt a jelentést kapja, hogy "buta szegény". De miért van az, hogy a buta és/vagy ellenszenves szereplők tényleg szőkék a műben, és ráadásul ki is van mondva, hogy buta, hiszen szőke. Úgy látszik, ez egy negatív tendencia lesz: a Bábel Napsija buta volt és szőke, egy szereplő. Az Akkor szakítsunk szereplői között kb. 3 ellenszenves és/vagy buta szőke van. És ha jól emlékszem, a többiek nem szőkék. Hova lett a SzJG előítélet-ellenessége? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése